Zene

Már korábban írtam róla, hogy az elmúlt pár évben nagyon sokat változtam, ami reményeim szerint csak a javamra szolgált. 18 évesen, az érettségi után nem tudtam volna elképzelni, hogy idáig fogok jutni ennyi idős koromra, és ennyi barátom van, akikre számíthatok.

Most konkrétan a zenei ízlésemről fogok nyilatkozni. Amennyire visszaemlékszem mindig rock/metal zenét hallgattam. Kezdve az amerikai/angol zenekarokkal: Kiss, Deep Purple, Judas Priest, Queen, Iron Maiden, Metallica. A hazaiaknál bekapcsolódott az Alvin és a mókusok (egyik nagy álmom vált valóra pár éve, amikor eljutottam a koncertjükre), Tankcsapda és Depresszió. Párral  ki lehetne még egészíteni a listát, de egy könnyedén behatárolt képet kaphatunk a zenei ízlésemről. Magamat is meglepem, hogy miközben ezt írom, Chopin-t hallgatok. A klasszikus zenét messziről elkerültem eddig. Ha tévében elkaptam egy koncertet, meg sem vártam, hogy milyen darabot adnak elő, egyből ellapoztam. Unalmasnak tartottam, mintha mindegyik ugyanolyan lenne, nem tudtam különbséget tenni köztük.

Nyilván nem lettem pár nap alatt a klasszikus zene ismerője, de azt felismerem, ami tetszik nekem. Azért is írok erről, mert elgondolkoztatott, hogy milyen novellákat írhatnék, ha közben nem a megszokott zenéimet hallgatom. Sokan azt mondták, hogy őket zavar a dalszöveg írás közben, engem nem különösebben. A hétvégén ki fogom próbálni mindenképpen.

A mai nap folyamán az tűnt fel egyszer, hogy elhallgatott a zene, ami másfél órán keresztül szólt.